Blogok

jegyezz meg

A Blogot eddig 384 alkalommal nézték meg, legutóbb (ismeretlen, külső látogató) látta.
9. Sándor [VIP+] 2020-06-10 19:40:30
Csatolt kép:
Véget ér a film...

Téli csillagok okádnak rád
Szörnyű, vad hideget.
Havas fellegek zúdulnak, már
Ontják fehér terhüket.
Fehér dunyha takarja
E fekete lelkű világot,
Fehérek a megtört arcok,
Sosem láttak virágot.
Fehér ruhában díszeleg
Sok-sok pompás szűz,
Szemedben kihúnyt már
Az önpusztító tűz.
Fehér a ravatal,
Mely fehér testedet tartja,
Fehér a búcsúdal.
Lelked búcsúztatja.
Miért hittél álmoknak?
Hisz hazugság volt mind.
Felültél a vágyaknak,
Hát viseld el a kínt.
Búcsúzó lelked vonaglik,
Emészti maró kín,
Itt hagytad, kiket szerettél,
Maradt a vigyorgó kín..
Megcsaltad a bízókat,
Elmenni volt könnyebb,
Miattad jegesednek, a
Gyöngyház színű könnyek.
Súlyos áldozatért terveztél
Másoknak illúzióvárakat,
Gúnyosan kiröhögtél
Egymásért reszkető párokat.
Elloptad a szenvedélyt,
Melyet tested másnak ígért,
Adtál cserébe szenvedést,
Kértél helyette vért.
A halál, számodra megváltás,
Jobb lesz neked így.
Hiába vár egy megtört társ,
Itt ért véget a film.
Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
8. Sándor [VIP+] 2020-06-05 11:53:42
Csatolt kép:
Ébren álmodva...

Érzem még nyirkos bőrömön kibomlott hajad simogatását,
Érzem édes leheleted, ahogy belecsókoltad kiszáradt ajkaimba.
Úgy dübörög a szívem, mintha tankok taposnák, mert bennem van,
Ahogy néztél, ahogy fáradt szemed mesélt, tudtam, hogy mindenedet akarom.
Parázslottak a sötétben, mint két apró, halovány csillag,
Mint két távoli égitest és én zuhantam feléjük védtelen.
Megnyílt a tér és belém nyilallt az idő, a véges-végtelen.
Álomba ringatott a lelked, ahogy belém költözött észrevétlenül,
Felajzott vágytól lüktető tested, ahogy hozzám simult szemérmetlenül.
Ébren álmodva éltem meg veled ezt a csodálatos, suttogó éjszakát,
Ahogy néztél, ahogy csillogó szemed mesélt, tudtam, hogy mindenedet akarom.

Valami számvetés kéne, de csak görnyedek üres tekintettel,
Esztendeje nem érdekelt az élet és nem érdekelt a lélek.

Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
7. Sándor [VIP+] 2020-06-02 23:27:00
Csatolt kép:
Amszterdam

Neonok cikáznak a koszos házfalakon. A pupilláim tágulnak és szűkülnek gyors egymásutánban. Egy hullámhosszon remeg velük a testem. A füleimben érzem az artériáim zakatolását.

Mögöttem cipősarkak kopognak, tornacipők gumitalpai surrognak a retkes flaszteren. Balról emberek. Jobbról emberek. Előttem emberek. Mögöttem emberek. Mindenhol emberek.

Talán fázok. Talán izzadok. Talán izgulok. Talán feszült vagyok. Remegek. Autó dudál. Hol vagyok?! Ismerős arcokat keresek. Idegen szavak pattoknak a fülembe. Rendőrök biciklin.

Villogó szemű fekák ezüstkanállal. Fehér fogsorok csattognak rám körös-körül. Lepusztult kurvák böködik a vállamat.

Extasy? No, tahnk’s! Kiabálok. Kezeket söprök le magamról.

Hasis? No, tahnk’s!

Kokain? No, tahnk’s!

Snow? No, tahnk’s!

Trip? No, tahnk’s!

Joint? No, tahnk’s!

Fucky? No, tahnk’s!

Sucky? No, tahnk’s!

Levegőt! Pofa be birkák! Megint rendőrök. Ezúttal kocsiban. Kurvák, el. Ezüstkanalak, el. Rakéták, el. Koldus kopogtat a botjával. Én, el!

Kavalkád. Zenekar az utcán. Punkok simogatják patkányaikat. Bizsergek. Szmog. Párolgó úttest. Villamos csikorog. Könyökök a bordáim között. Ugrok…

Vissza a tengerbe. Úszok. Zakatol az agyam. Úszok. A vizen járok. Keresek, Figyelek. A pupillám egy léggömb. Kiránt a vízből.

Kikötői csapszékek. Whiskey és sör gőze. Tódul a füst. Bemenjek? Hányinger. Mellékutca. Csend. Szarszag. Húgyszag. Hányás foltok.

Az egyikben egy csöves fekszik. Talán hulla. Talán az lesz. Menekülök. Mindenhol tenger. Itt egy kapualj. Öklendezek.

Mindenhol ember. Sehol egy ember. Észre sem vesznek. Megyek. Vánszorgok. Rohanok.

Az ég sötét. Minden világos. Minden világos?
Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
6. Sándor [VIP+] 2020-06-02 23:18:56
Csatolt kép:
Mégis, kinek az élete?


Fogadni mernék, hogy már a címből kitaláltad mi lesz ennek a dolgozatnak a témája!
Hát persze, az eutanázia, a kegyes (?) halál. Orvosi szakszó ( euthanaszia ), szó szerinti jelentése „könnyű halál”, a halál orvosi segítséggel való siettetése fájdalmas és gyógyíthatatlan betegségek végső szakaszában. Amúgy görög eredetű a szó, hasonlóan számtalan orvosi kifejezéshez. Az eu ( magyarul: jó, jól ) és a thano ( magyarul: meghal ) szavak összetételéből származik. Az emberi társadalmak kialakulása óta alkalmazzák a különböző kultúrákban, meggyőződésem szerint manapság is, ott is, ahol a törvények szigorúan tiltják, mint például nálunk is az Alkotmánybíróság minapi döntése szerint.

Természetesen mindenki hozzászólt a témához a médiában, ám akárhogy meresztettem a szememet, csupa jó svádájú, egészséges embert hallottam, láttam, olvastam nyilatkozni az ügyről, akár mellette, akár ellene foglaltak állást. Én tulajdonképpen nem is értem, min vitatkoztak a fenemód illetékesek egymással olyan szenvedélyesen, hiszen nem az ő életükről folyik a vita, de kalandozzunk el egy kicsit – elöljáróban.

Biztosan mindenki emlékszik a western filmekben tipikus jelenetre, mikor a ló megbotlik, eltöri a lábát, minekutána lovasa komoly, fennkölt kifejezéssel arcán egyszerűen lelövi -mondván- szerencsétlen ne szenvedjen tovább, holott a ló sántikálva is vidáman legelhetne aggkoráig. Vagy mindenki tudja, hogy a kóbor állatokat hányféle módon gyilkolják halomra a költségvetésből (!!!!!) finanszírozott, direkt erre a célra létrehozott „halálbrigádok”. Természetesen azért, mert nekik így jobb…

Naná, hogy tudjuk mit akarnak ők, hiszen perfektül értünk lóul, kutyául. Igy, kegyesen átsegítjük őket a halálba… Sima ügy, az emberek javarészének nincs is ez ellen kifogása, DE!!

A felsőbbrendűségünk miért csak addig terjed, hogy a védekezni képtelenek sorsa felett játszi könnyedséggel hozunk döntéseket, addig miért nem, hogy meghallgassuk azokat is, akik képesek dönteni a saját sorsuk felett? Miért nem hallgatjuk meg azokat az embertársainkat, akiknek a halál tényleg megváltás lenne? Miért alázzuk őket azzal is, hogy szenvedésre ítéljük őket? Nem elég, hogy kitaszítja őket a társadalom nagy része? Nem elég, hogy szánakozva, viszolyogva bámuljuk őket, mikor szembetalálkozunk velük? Nem elég, hogy koszos elfekvőkbe dugjuk őket? Még nem elég?!

Akkor mondok mást is. Önök mit tennének, ha megtudnák, hogy gyógyíthatatlanok? Azok a jó svádájú emberek mit tennének, ha kiderülne róluk, hogy meg fognak halni? És mit tennének akkor, mikor már a lélegzés is elviselhetetlen kínokkal jár? Hát persze, nem várok választ, mert csak az tudna érdemben válaszolni, aki átélte már ezt, de hát az empiristák halottak… Meghaltak görcsberándult végtagokkal, mérhetetlen kínok nyomával az arcukon… Meghaltak egyedül, egy paraván mögött elkülönítve, „kiélvezve” a szenvedés minden gyönyörét… Ugye milyen kínos erről olvasni?

Még mindig nem tartunk ott, hogy az igazságot el tudjuk viselni. Még mindig nem tartunk ott, hogy, ha már az eutanáziának nem, legalább a hospice-nek végre kaput nyissunk. Annak a mozgalomnak, amely a haldoklók szenvedéseit, lelkit-fizikait egyaránt hivatott csökkenteni szeretettel, megértéssel, simogatással, jelenléttel. Nem adunk nekik lehetőséget, pedig az egyetlen alternatíva az eutanáziával szemben. Ha már nem segítünk meghalni, legalább könnyítsük meg a szenvedéseket! De nem. Sem ez, sem az. Mert eldöntötték, már megint eldöntötték helyettünk, illetve nem is helyettünk, hanem a ténylegesen szenvedők helyett.

Nem fogok előhozakodni sem Hollandiával, sem semmivel. A lényeget tekintve teljesen mindegy, hol és mi folyik a világban. Bennünket az érdekel, hogy nálunk mi történik. Higgyék el, nem mindenki szuicid, aki meg akar halni! Ezt miért nem hiszik el a törvényhozók? És miért pont most hozakodnak elő a Hippokratészi esküvel? Mi ez a süketelés a fájdalom csillapításához való jogról? Kellenek nekünk a Fekete Angyalok? Csupa kérdés – hiteles válaszok nélkül.

Nem lehet, hogy kissé túlcivilizáltuk magunkat? Nem kívánom senki halálát. Nem kívánom senkinek azt az állapotot, hogy könyörögjön a halálért, de bármelyikünkkel megeshet egyszer, hogy az egyetlen megváltó lehetőség a halál marad… Akkor mi lesz? Tudja e valaki a választ? Talán hagynunk kellene, hogy mint a közismert halállal halt költő írhatta, hogy emberként mondhassák el a szenvedők a megváltó injekció előtt, talán kis derűvel a szívükben, talán kis daccal a világ ellen, de mindenképpen a saját sorsáról szabadon döntő emberként:
„ Immáron kész a leltár, éltem és ebbe más is belehalt már….”
Módosította: Sándor [VIP+], 2020. június 3. 13:22:45
Indok: Helyesírási hiba miatt.
Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
5. Sándor [VIP+] 2020-06-01 21:53:56
Csatolt kép:
Vasvilág

Vasszekrények magaslanak, vaságyak előtt.
Vas szagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik a vasmellkas alatt.

Vasember mozdul, vaspáncél csörren,
Vasból van a vér, ami vasszívéből fröccsen.
Vasból van a kés, mely vastestébe hatol,
Vasból minden szó, mi vasagyának papol.

Vasból van a lélek, már leküzdötte émelyét,
Hasztalan keresi vasolvasztó-tégelyét.

Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
4. Sándor [VIP+] 2020-06-01 21:46:39
Csatolt kép:
Ébren álmodtam...

Érzem még nyirkos bőrömön kibomlott hajad simogatását,
Érzem édes leheleted, ahogy belecsókoltad kiszáradt ajkaimba.
Úgy dübörög a szívem, mintha tankok taposnák, mert bennem van,
Ahogy néztél, ahogy fáradt szemed mesélt, tudtam, hogy mindenedet akarom.
Parázslottak a sötétben, mint két apró, halovány csillag,
Mint két távoli égitest és én zuhantam feléjük védtelen.
Megnyílt a tér és belém nyilallt az idő, a véges-végtelen.
Álomba ringatott a lelked, ahogy belém költözött észrevétlenül,
Felajzott vágytól lüktető tested, ahogy hozzám simult szemérmetlenül.
Ébren álmodva éltem meg veled ezt a csodálatos, suttogó éjszakát,
Ahogy néztél, ahogy csillogó szemed mesélt, tudtam, hogy mindenedet akarom.

Valami számvetés kéne, de csak görnyedek üres tekintettel,
Esztendeje nem érdekelt az élet és nem érdekelt a lélek.
Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
3. Sándor [VIP+] 2020-06-01 08:42:10
Csatolt kép:
Fáradtan fekszem.
Az éjszaka sötétje perzseli ráncos arcom,
A sorsról gondolkodom.
A sorsról, ami régen
A viharos elmúlást jelentette,
És most ajándékba adott nékem.

Bámulom a csendet.
Fényei cikáznak szemeimben,
És a fények lassan összeállnak,
Gyönyörű alakoddá válnak.
Nem mozdulok, hogy képzeletem
El ne űzze sípoló lélegzetem.

Bámullak óvatosan.
Olyan álom vagy, akiért a férfiak
Országokat igáznak le,
És utána ódákat írnak hozzád,
Mert a remény, amit nyújtasz,
Azzal mindenkit lángra gyújtasz.

Figyelem magam.
Mikor már mindent láttam,
Mikor már mindent tapasztaltam,
Mikor minden összefolyik,
Mikor már semmi sem érdekel,
Az a sors játéka velem.

Figyelem magam.
Mikor hazudnám a szerelmem,
Mikor meghal ember, a lelkem,
Mikor elveszítem önmagam,
Mikor a gyűlölet magva kifakad,
Az a sors játéka velem.

De ez a sors rendelt mellém,
Ez adott ajándékba nekem,
Hogy ne pazaroljam az életem.
Keresem az értelmét, hogy
Mit higgyek erről,
Mit akar, csak játszik velem?

Bámullak óvatosan.
Régen a szer volt az életem,
Most te vagy a szerem,
A szerem, az életem.
Úgy óvnálak, hogy ne múlj,
Ne tűnj el sosem szerelem.
Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
2. Sándor [VIP+] 2020-05-31 23:52:28
Csatolt kép:
Az elmúlás útja

Az öreg szürke, már negyedik napja bolyongott az őszi erdőben. Fogatlan ínye fájósan húzódott, lassan-lassan bajusztalan szájában. Nem nagyon tudott már enni. Horpasza beesett, szőre megkopott a hosszú idők során. Bizalmatlanul pislogott a szél keltette neszek irányába. Nem bízott már senkiben. Egykor falkavezér volt. A farkaslányok tolongtak kegyeiért, utódainak se szeri, se száma. A többi farkas félt tőle. Hatalmas volt, kegyetlen és igazságtalan.

Az emberek fokozatosan szorították ki falkáját, az élelmet adó falvak közül. Felköltöztek a hegyekbe. Ott nemigen találkoztak a „pusztító villámmal”. Nehéz világ köszöntött rájuk. Sokszor a saját kölykeit fogyasztotta el, ha nem akadt más. Még inkább gyűlölt mindenkit. A szerelmet már csak erőszakkal élvezte, legyezgette a hiúságát, hogy ő a legerősebb mind közül. Az erdő ura volt. Hangja megrezegtette a hegyek ormait. Gyönyörű hangja volt. A hold, csak neki sütött az égen.

Aztán lassan megöregedett. Romlott a látása, fogyott az ereje. Egyszer csak egyedül maradt. Helyét átvette valamelyik leszármazottja. Néhány fenyegető morgás és kevés, fogatlan ínyhúzogatás után feladta. Tudta, hogy ebben a csatában elvérezne. Azóta magányosan járja az útját. Élelemként apró egerek, bogarak szolgáltak, ami csak az útjába került. Állandóan éhes volt. Néha találkozott egykori családja tagjaival, de ő igyekezett messzire elkerülni őket. Sosem szerette őket.

Ő, a farkasok egykori vezére, a falka ura, az erdő szegény, vak koldusává változott. A paraziták gyötörték testét, ilyenkor veszettül forgolódott a tuskés avarban, így enyhítve kissé nyomorúságát. De jött a hideg és ő fázott. Bezzeg régi bundája, vetekedett akármelyik medve bundájával. Hatalmas sörénye megvédte őt a hidegtől. Királyként könnyű volt.

Most hajtotta előre az eszeveszett életösztön. Megevett néhány bogarat és hosszas bolyongás után megtalálta, amit egész nap keresett. Az egeret. A kicsi állatka rémülten pislogott bele a rövidlátó, hidegen, kegyetlenül pislogó szemekbe. Az öreg szürkének megindult a nyála, a jó pecsenyének ígérkező, zsíros egér láttán. Teljesen belekábult a várható élvezetbe.

A gunyoros morgásra tért magához. Nem messze tőle fiatal, pompás farkas – talán valamelyik fia, vagy unokája – állt és őt nézte vigyorogva.

- Fogatlan, öreg dög, jól esne az egérpecsenye? – morogta neki és ínyét felhúzva még inkább vigyorgott. A megalázott öreg szürkében feltámadtak az ősi ösztönök és vicsorogva fordult a jö9vevény felé.

- Takarodj innen, kutya! – csaholta, de a fiatal egy szót sem szólt, csak vigyorgott tovább és felborzolta hátán a szőrét, támadási szándékát jelezve ezzel az öreg felé. Az öreg szemek felmérték a lehetőséget, majd farkát maga alá csapva, eloldalgott a vén ordas, feladva ezzel egykori királyságának utolsó morzsáját is.

A szégyentől eszét vesztve, vakon rohant az öreg, egyenesen a távol felsejlő házak felé. Éhes gyomra hajtotta előre és a megalázottság. „Enni, Enni!” - Tomboltak benne a szavak és ő csak futott.

A fiatal kutyadög keresztben feküdt az ösvényen. Már majdnem beleszaladt, mikor észrevette. Óvatosan torpant hátra az öreg, gyanúsan méregetve a nem várt bőséges lakomát. A dög illata, gyomrát csiklandozva lengte be az apró tisztást. Az öreg agyát az éhségtől elöntötte a vér. Már nem parancsolt neki többé a vadon, az óvatosság ősi törvénye. Hatalmas falatokban tépte, szaggatta a nem várt vacsorát. Mikor végzett vele, jólesően nyalogatta foghíjas száját, étel régen nem esett ennyire jól neki.

A következő pillanatban az öreg horpasza megremegett, gyomrában mintha tűz gyulladt volna. Kóvályogva próbálta kiokádni az előbb oly ínycsiklandozónak tartott ételt, de hiába. Tébolyultan vergődött az avaron. Nem gondolt már semmire. Egy utolsó rángás és a szemei, a szemei, amelyek oly sok éven át csillogtak kegyetlenül és hidegen a világba, lassan megdermedtek és a szürke köd úgy telepedett rájuk, mint a végtelen mezőkre a hajnali pára,
Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  
1. Sándor [VIP+] 2020-05-31 18:44:12
Megint éjszaka van...

Megint éjszaka van. Véget ért egy félálom, kezdődhet a miénk… Megint egy film. Megint egy új látomás. Látomás, amely arról mesél, amik voltunk, vagy amik lehettünk volna. Lassan álom-szuszogni kezdenek a társaim. Talán nyugodt is lehetne ez az élőkép. Ha nem hallanám őket…

Nem tudom megfejteni ezeket az álom-szuszogásokat. Némelyik bűn-hörgés, némelyik sóhajtás, némelyik vágyakozás, némelyik lemondás. A remény levegővételét nem hallom meg egyikben sem. Mindegyik menekül a saját gazdája világába. Nálam lassan teret nyer a múlt.

- Ne nézz vissza! - tanítják a bölcsek.

- Nincs jövő, röhögj a sátán pofájába! - mondjuk mi.

És nem csak a szépre emlékezem. Az emlékezés görgetege lassan lavinává terebélyesedik bennem a saját filmem láttán. Könyörtelenül maga alá temet mindent. Felsejlik az a sokezer valós és elképzelt szituáció, amelyeknek szereplője volta eddig.

A szabadságnak nincs szele. Még fuvallata sincs. Naturális képek kavarognak bennem, mint egy megvadult orkán. A félelem ellen bekapcsolva hagyott tévé ontja a fényt.

Az elmémbe beszűrődő fény sejtelmessé teszi az agyamban pörgő szürreális disszonanciát. Ilyenkor vagyok igazán egyedül, mégsem használtam ki sosem. Vajon miért mondják az őszinte emberre, hogy pszichopata képzelgő…? Miért rettegünk attól, hogy véletlenül szembe találkozunk a gondolatainkkal, a vágyainkkal? Miért féljük a szembesülést a múltunkkal? Hiszen a múltnak van arca. Kézzelfogható, felidézhető. A jövő arctalan, mint a félelem.

A kettő közé vonhatunk párhuzamot? Bekötjük a szemünket, nem engedjük kiszökni agyunkból az akaratunkat, a vágyainkat. Miért nem engedem, hogy azzá váljak, aki lehetnék, aki szeretnék lenni? Miért vagyok gyenge? Miért nem tudok egyszerre több ember lenni?

Álmodozok. Ez a legtisztább dolog a világon. Nem bántasz, nem ártasz vele. Megrohannak az emlékek. Zaj. A tévéből kiszüremlő halk jazzt és a papíron sercegve futó tollam hegyének zaját észleli a tudatom. Miért van csend körülöttem? Nem akarom, hogy így legyen! Tehetek ellene valamit? Szeretnék magamból kilépni és kívülről bámulni magamat! Nem csak egyes cselekedeteimet, hanem egyben az egész embert! Ember vagyok. Mivé lettem? Mivé lehettem volna? Az ember lát, néz, érzékel, értékel. Mindig és mindent. Sikert, kudarcot, szerelmet, csalódást, tetteket, tehetetlenséget.

Hányszor megfogadtam már, hogy engedem magam - magam fölé kerekedni. És hányszor tagadtam meg ugyanezt magamtól… Egy írásjel van hozzá. Kérdőjel. Csak a tudatos, leírva kibaszottul peckes kérdőjelek. De az ember időnként összeroskad a kérdések alatt. Talán ezért válnak a végére roskatag-görbévé a kérdőjelek is?

Az ember már csak olyan, hogy életet teremt, de önmagától elcsalja az élet lehetőségét. Vagy bezárkózik önmagába és lemerül. Búvárnak érzi magát, aki ismeretlen világok felfedezésére indul nap, mint nap. De nincs hozzá oxigénpalack. A levegő véges. Előbb-utóbb a felszínre kell emelkedni friss levegőért. De mi lesz, ha egyszer csak arra eszmélek, hogy mire felszínre evickélek, nincs többé levegő? Csak mérgesgázok. Tehát a létünk lutri.

Az életünket valószínűleg nem magunk szabályozzuk. Egyszer elfogy a nekünk kimért időmennyiség, amin belül magunk alakíthatjuk a szituációkat és akkor jön a mindent és mindenkit felzabáló és mélybe rántó örvény. A nagy rendező. Vajon mindenkinek kiszívja a lelkét is? Tuti, hogy nem lehet csapdába csalni? Az ember egész életében ezen a csapdán dolgozik, hogy működjön, ha majd eljön az ideje, de közben ez a fránya idő észrevétlenül gúzsba köt és szétmarcangol. És akkor a vége főcímet majd más olvassa helyettünk. Szívás…

Módosította: Sándor [VIP+], 2020. május 31. 18:50:32
Indok: Formázásra volt szükség.
Legyél te az első aki hozzászól ehhez a blogbejegyzéshez!  

Beállítások

Rendezés
Sorrend
Hozzászólás / lap
Automatikus moderálás (illetlen szavak kicsillagozása)
Spéci kódok megjelnítése a szövegben
Spéci kód súgó
Válasz módja



Copyright 2003-2020. Minden jog fenntartva. A Párom.hu név és logo az Egyesült Társkereső Szolgáltatások Kft. bejegyzett védjegye.

A nyomtatott oldal webcíme: https://www.szenakazal.hu/blog_Irodalom__ahogy_en_gondolom_c4932.html
Nyomtatás dátuma: 2020-09-22 06:14:52