Telnek az évek fölöttünk, és elhagyjuk a felszínes barátokat.
Nem keressük annyira a társaságot, jobban szeretünk már egyedül lenni otthonunk kényelmében, a kis szentélyünk falai között, ahova csak nagyon keveseknek engedjük meg, hogy leheveredjenek nálunk a kanapén.
Már nem akarunk sztárokra hasonlítani, és meglátjuk bennük a halandót, az embert, aki nem szebb, vagy magasztosabb nálunk, csak ügyesebb a fotósa, vagy szuperebb a képszerkesztő programja, amivel egy olyan imidzset alakít ki magáról, aki nem is létezik.
Elvetjük a műt, a valótlant, nem akarjuk hajszolni az elérhetetlen tökéletességet, mert tudjuk, az nincs.